Josefine Mutzenbacher - Egy kis bécsi kurva emlékezései 7.

Franznak azonban el nem árultam volna, efféle beszélgetéseink során mindegyre csak vágyódva sóhajtoztam, de jó is lenne egy felnõtt farkát a kezem közé kapni, és igyekeztem a társalgást inkább a Reinthalernéra terelni. Mert a Franz folyton azon volt, hogy ez a nõ felfigyeljen rá, szóval hogy rajta lehessen - vagy alatta -, arról álmodott, hogy a mosott ruhát egyszer õ is elsegíthesse neki a Gyönyörök Kapujáig. Amióta az Ekhard úr megdurungolt, csak még inkább ácsingóztam az érett férfiakra - vagy hát arra, hogy õk ácsingózzanak érettem. Csak éppenséggel ehhez kellett volna érettebbnek lennem. Miközben érett voltam én, tökre érett - és a szó legszorosabb értelmében mégse.

Mindenesetre, az Ekhard úrnál maradván, egyre az õ farka lebegett lelki szemeim elõtt, így néztem meg magamnak az utcán a férfiakat, elképzelve: mi lenne, ha...? Igen, ahogy a térdükre vehetnének, és legalább a két farpofám közé, netán a számba dugnák a micsodájukat. Ezt a férfiak észre is vették, s volt, amelyik megállt, intett nekem, kövessem, de nem mertem, holott pedig tiszta lucsok kezdtem lenni már ott lenn, ha mástól nem, a verítéktõl. Tény, hogy ezek az integetések felbátorítottak, így kezdtem kijárni a Fürstenfeldre, merthogy az jó nyugalmas, dugi hely, és bíztam benne, hogy ott II. Ekhard Mesterre akadhatok.

Egy alkalommal alkonyatig elmaradtam a kellemes ligetekben bóklászva, s hogy hazafelé indultam volna, mit látok, egy katona bámul a képembe, egészen váratlanul. Láttam döbbenetét, de nem szólt egy szót se, ment tovább. Gyorsan megbizonyosodtam felõle, hogy kettonkön kívül sehol senki - és máris utána fordultam. A katona is hátrasandított, mosolyogva nyugtázta, hogy bámulom, ám csak egy futó mosolyt kapott tõlem, aztán indultam rögtön tovább. Szívem persze vadul vert. Hát megkockáztattam még egy hátrapillantást, s akkor már láttam, a katona ott áll, és nevet felém. Éreztem, lángba borul a puncim azonnal, s kíváncsiságom is a csúcs felé közeledett. Erre a katona sietõs léptekkel megindult visszafelé - felém. Nem mozdultam. Lehajolt hozzám, azt kérdezte: "Egymagadban vagy...?" Biccentettem. "Na, akkor gyere", szólított fel, és már indult is a bokrok irányába. Bukdácsolva haladtam utána, most már csaknem kiesett a szívem a mellembol, úgy izgultam. Meg nem csak "úgy". Mi lesz?

Alighogy a bokrok közé értünk, a katona, se szó, se beszéd, a földre lökött, és akkor már rajtam is volt. Éreztem a fütyijét a lábam közt, nyomult a pinám felé. Odakaptam, egyrészt, hogy fogást kereshessek rajta, másfelõl meg hogy már nehogy...! Mert azon volt ez a vitéz, hogy esetleg úgy istenigazából belém hatolhat. Makacsnak bizonyult. Hol a kezével munkálkodott vágatomon-dombomon, hol meg a farkát próbálta a lukamba juttatni. Ettõl halálosan megborzongtam, õt ez még jobban felizgatta. Csak az egész annyira fájt, már így is! Éreztem, itt baj lesz. Mert a katona az egyik kezével a fütyülojét fogta, a másikkal a combjaimat feszítgette szétés széjjelebb. És fütyült minden tiltakozásomra. A bunkó már valamelyest a lukamban járt, és tényleg nem tudtam, mi lesz. Védtelen voltam. Akkor szerencsére elered a Nagy Ömlés, a katona belém spriccelt, majd mint aki jól végezte dolgát, elsietett.

Magam is kikászálódtam a bokorból, akkor láttam, emberem ott áll a rét túlsó végén, vizel. Na jó, sietve indultam haza. De alig tettem így pár lépést, halálos döbbenettel kellett megtorpannom, mert valaki vállon veregetett. Egy kis kölyök volt az, alacsonyabb is nálam, lehet, merthogy fiatalabb. Azt kérdezte: "Hé, mit csináltál te azzal a katonával?" Erre én dühösen néztem rá, azt kiabáltam: "Semmit se!" De õ csak nevetett gúnyosan: "Semmit? Az neked semmi? Láttam, amit láttam, és az nem volt semmi!" Rémülten néztem rá. De azért csak folytattam, mit tehettem: "Semmit se csináltam, hallod, te kis piszok. És most kotródj, tünés."

A keze azonban már ott volt a két combom közt. "Kis szajha, jól tudod, mirõl beszélek. Milyen volt? Próbáld ki velem még egyszer!" Ellöktem magamtól, siettem volna tovább. Nem tágított mellõlem. És csak mondta, mondta: "Szemét kis cafka, te! Itt egy bokor, gyere be!" Kezdtem félni. Ismét megtaszítottam, csaknem felbukott. Akkor kiabálni kezdett: "Ismerlek, tudom, ki vagy. Megmondlak az anyádnak, meg én, ne félj!" Hát félni féltem, szentigaz, futni kezdtem. Futott utánam. "Gyere baszni, gyere baszni", ezt hajtogatta, "velem is, mint azzal a katonával." Mit tehettem, ez a cirkusz nem tarthatott így hazáig. Hát jó, gondoltam, kézen ragadtam, húztam be a bokrok közé. Mi baj történhet?

Pillanatok alatt a fûben voltam, hanyatt, o rajtam, tûrte föl a szoknyám. Azt suttogta: "Egész délután arra vártam már, hogy megkettyinthessek egy lányt!" Megkérdeztem: "Engem hogy fedeztél fel?" Mondta: "A fûben hevertem, nem messze tõletek, na." A "na" szó kíséretében elkezdte hadmûveleteit o is. Kemény kis fütyije volt, hegyes, nem is láttam még ilyet. Valahogy az az érzésem támadt, ez a fiú megtehetné, ami addig senkinek se sikerült. Vagyis hogy teljesen belém hatolhatna. A katona nagy rezesbunkója nyomán a vágatom úgyis jól kitágult már, hát akkor hátha most jön el a nagy pillanat. Titkon büszkeség járt át, ennél sokkal nyilvánvalóbban pedig csupa lucsok lettem. A fiú óramûként "járt" rajtam, belém, ki-be. A végén sokkal hamarabb megvolt a dolgával, mint hittem. Õ is felpattant, elszaladt.

Mit tehettem, hazamentem; apám anyámmal a vendéglõben szórakozott, a két bátyám rég aludt, Ekhard a konyhában még ébren volt. El akartam suttyanni az ágya mellett, de nem hagyta, elkapta a kezem, húzta be a takaró alá a fütyköséhez. Alig pár simogató mozdulatra volt csak szükség, hogy úgy álljon a szerszám, mint a sziklaszál. Mert az Ekhard Mester mindig meztelenül aludt, részem lehetett - igaz, csak érintõleg - a heréibol, a seggébol is. Ennek ellenére sem akartam volna vele most semmi többet: rá ne jöjjön, hogy micsoda lucsok van a lábam közén. "Gyere baszni", mondta suttogóra fogott hangon Ekhard. Tiltakoztam: "Nem, nem. Ma nem." És keményebben kezdtem dolgozni a kemény bunkón, bíztam benne, nem bírja soká. Elsül, és akkor számomra jól sül el a dolog.

De õ akkor a kezével is nekilódult, törekedett a kényes fertályhoz. Vagyis ahhoz a pillanatnyi fertõhöz, ami ott mindenféle lébõl és nyirokból épp volt. "Mi a baj?", kérdezte az Ekhard. "A fiúk alszanak..." Jó ötlet! "Mégis meghallhatják, hogy lesz akkor?", kérdeztem. Csak hát én sem voltam már észnél, tisztára megbolondított a nagy rezes fasza, és egyébre se vágytam, csak hogy odaültessen a hegyibe. Gyorsan feltûrtem a szoknyám, bújtam oda mellé, hadd érezzem minél nagyobb felületen az Ekhard farkát. Szerencsére nem vette észre, hogy csupa lucsok vagyok, vagy hát nem tudom, mit hitt. "Kicsi angyalom, édes kis bogaram, picinyem", suttogta, és pont abban a minutában, hogy valami iszonyú mód elélveztem, de hogy az egész testem egyetlen rángás volt, akkor lövellt ki belole is a geci, és csurom lucsok lettem tole, úgy ráadásban, de a szoknyám is, minden. Hát eseménydús nap volt ez, csaknem ugyanannyira, mint mikor Robert az igazi baszásra és a szopásra megtanított minket.

[origo]